Legtöbben összetévesztik a karrier csúcsokat, mert azt gondolják, hogy az csak egy valamilyen felsővezetői poszt lehet. „Na, ki mire vitte?” Ez a kérdés nagyon sokszor elhangzik például az osztálytalálkozókon, és az szokott nyerni, aki menedzseri, vagy igazgatói pozícióba került, vagy jól menő vállalkozása van, és természetesen ehhez illő gépkocsival érkezik.

Vajon, miért nem azt kérdezzük, hogy „Na, ki mennyire boldog?”

Elsősorban azért nem, mert az iskolákban nem arra tanítanak, hogyan legyél boldog. Megjegyzem, arra sem, hogy érd el a karriercélod.

Egyetem, főiskola elvégzését követően, fiatalok ezrei ugranak bele a nagybetűs életbe, keresnek munkahelyeket, és nagyon sokan választanak az előrelépési lehetőségek alapján céget. Motivációjukat elsősorban a külsőségek befolyásolják, hiszen csak kívülről látják a topmenedzsereket, azok irodáit, céges kocsikat, márkás ruhákat, és persze a hatalmukat a cég, és az emberek felett.

Kevésbé látják viszont az odáig vezető utat. (Most csak azokról a topvezetőkről beszélek, akik megérdemelt tudásuk, tehetségük, motivációjuk alapján kerültek a csúcsra.)  Hiszen a ranglétra megmászása rengeteg lemondással jár, elsősorban a napi 12-14 órás munkában töltött idő miatt. Lemondás akár a családalapításról is, vagy sokszor a már meglévő családról. Nem látszik a rengeteg negatív stressz, az aránytalan munkamegosztás sem, hiszen aki tehetséges, jól teljesít, arra több terhet is raknak.

Bár a karrier egy folyamat, amikor is egyre jobban nyílnak ki az ajtók, egyre nagyobb a hatalom, céges kocsi, magasabb fizetés, céges bankkártya, stb., de általában tudják, mikor járnak a karrierjük csúcsán.

Ezt a folyamatot mindenki másképpen éli meg, másképpen dolgozza fel. Elsősorban ez a személyiségjegyektől függ. Az eredményorientált emberek esetében (és ők vannak többségben) a hatalom birtoklása kevesebb megrázkódtatással jár, képes másokat utasítani, szervezni, irányítani, különösebb lelkiismereti problémák nélkül. Ők általában élvezik a hatalmat, a külsőségeket, általában azt, hogy mindenki alattuk van.

Szociális, segítőszándékú személyiséggel rendelkező emberekből ritkán lesz felsővezető, de előfordulhat, például egészségügy, kultúra, szociális területeken. Ők általában a szakmájuk kiválóságai, de vezetői pozícióban gyakran kínlódnak, nem képesek az emberek irányítására, vagy a folyamatok menedzselésére. Legtöbbször vezetőként is folytatják a szakmázást, így elvesztik a kontrollt, és előbb-utóbb kényelmetlenül érzik magukat.

Azt gondolom, hogy mindkét személyiségtípus esetében a legnagyobb csapda, a hatalom. Ezzel szakirodalmak ezrei foglalkoznak, nincs is szándékom mélyebben belemenni, de a legnagyobb csapdát ott látom, hogy sokan képesek azt gondolni, hogy a beosztottak az ő személyét tisztelik, szeretik. Azonban legtöbbször a tisztelet a hatalomnak szól. Ezért nehéz megélni, ha valaki „lejön a csúcsról”.