"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!" Ez az egyik legostobább magyar közmondás. Ennek alapján akár az őskorban is maradhattunk volna.
Nyilvánvalóan a legjobb példa Kolumbusz felfedezése lenne, vagyis a közmondás alapján a fel nem fedezése. De ez túl nyilvánvaló, időben és térben is messze van tőlünk.
A probléma az, hogy nagyon sokan élnek még most is ezen közmondás tudatában. A régi korosztály még érthető is, hiszen anno a szocializmusban sokan bementek dolgozni a gyárakba 18 évesen, és onnan jöttek ki 60 évesen (vagyis akkor még korábban mentek nyugdíjba). Ez volt a természetes, nem nézték jó szemmel, ha valakinek a munkakönyvében több munkahely is szerepelt.
De ez már nagyon régen volt, már a negyvenes korosztály sem emlékszik erre az időszakra. Ők már csak azt tudják, hogy rengeteg változás van körülöttük, amelyekhez alkalmazkodniuk kell. A probléma az, hogy sokan csak a külső körülmények miatt változtatnak, és akkor is a mások által már kijárt utat keresik, lásd a külföldre vándorlók többsége.
Nincs ebben semmi rossz, azt is mondhatnánk, hogy ezzel csökkentik a kockázatot, és egyébként is, könnyebb valamit lemásolni, mint valami teljesen újat keresni.
Azonban, ha megfigyeltétek, az igazi nyertesek járatlan utakon indulnak el, és még azt is megteszik, hogy visszafordulnak, és másikat keresnek. Akár annak ellenére is, hogy családjuk, barátjuk óriási erővel szeretnék visszatartani.
Nagyon sokan azonban félnek a változástól, a kockázattól, bukástól. Ismertem olyan munkatársat, akinek vállalaton belül csak egy emelettel lejjebb kellett volna költöznie, de attól teljesen kikészült. Ráadásul ezek az emberek állandóan azt hallják, hogy „változni kell, mert a világ is változik körülötted”. Sőt, változás menedzsment tréningre küldik őket, ahol szépen elmagyarázzák, hogy miért kell változni, és ettől ők még csak jobban beparáznak.
Akkor mit tehetünk, vagy mit tehetnek ők. Az eszébe jutott már valakinek, hogy esetleg békén is lehetne hagyni ezeket az embereket? Hagyni őket, hogy lépésről lépésre haladjanak. Ismerek olyan buszvezetőt, aki már tizenöt éve ugyanolyan buszt vezet (ez nem nehéz, ismerve a pesti buszok átlagéletkorát). Körülötte a forgalom állandóan változik, de az útvonal marad, sőt nagyon sok utasa állandó, évek óta látásból ismeri őket. Akkor mi értelme van változásra kényszeríteni. Azonnal megváltozott, amikor egy új, modern buszra ültették át, ő maga jelentkezett a kiképzésre, és lelkesen tanulta meg az új busz specialitásait.
Nem volt nehéz rábeszélni a változásokra, hiszen ki ne szeretne átülni egy kényelmesebb, modernebb, megbízhatóbb buszra. Az élet más területén azonban ez nem ennyire egyszerű, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk. (Anélkül kell változnunk, hogy látnánk az új buszt). Ezeket az embereket a körülmények kényszerítik a változásra, megszűnő munkahely, kirúgás, stb. Azt kellene megtanítani nekik, hogy ne valami külső erő kényszerítse őket, hogy időben kezdjenek el gondolkozni. Próbáljanak a hobbijukból egy kis mellékest keresni, ami később akár főállássá is válhat. Tanuljanak egy másik szakmát, vagy egyáltalán valami újat, persze a saját szakmájukban is fejlődjenek, főleg akkor, ha szeretik.
Szerintetek mi mást tehetnek még?
